Luxemburg grófja, 1952.

Kékesi Kun Árpád írása

Az államosított Operettszínházban a Luxemburg grófjával vette kezdetét a "klasszikus operett új kultusza". Gáspár Margit átírás nélkül nem tartotta elképzelhetőnek régi operettek műsorra tűzését, de nem pártolta sem szellemtelen vonalasításukat, sem a szöveg és a zene egymás ellen fordítását, amelyre az Orfeusz szolgáltatott kínos példát 1952 februárjában, a békeharc magasztos történetéhez illesztett frivol Offenbach-muzsikával. A Luxi - ahogy maguk között nevezték - e végletek elkerülésére vállalkozott, jó példát igyekezvén mutatni az operett hagyományának revideálására. A sajtó ezért nem csupán színházi, de kulturális tettként üdvözölte, Lehár "derűs, optimista" zenéjében, "csupa dallam-muzsikájában" pedig jelentős hozzájárulást látott a szocializmus építéséhez. Erre pedig szükség is volt, hiszen a Luxi bemutatójának éve a személyi kultusz tetőpontján minden szempontból komoly kihívás elé állította a lakosságot a szocializmussal való kényszerű kísérletezés négy éve tartó folyamatban.


Honthy Hanna és Feleki Kamill a Luxemburg grófja című előadásban, MTVA Archívum

Lehár 1909-es születésű művének átdolgozott verziója olyannyira összeforrt Honthy Hannával és Feleki Kamillal hogy színháztörténeti közhellyé lett: Békeffy István és Kellér Dezső új szövegkönyve az Operettszínház számára, kifejezetten nekik készült. Az átdolgozók szeme előtt minden bizonnyal e két színészóriás lebegett, az új változat ősbemutatója mégis Miskolcon volt, az Operettbeli premier előtt pedig színre vitték Szegeden és Szolnokon is. Az ötletadó Gáspár Margit szerint a jó átigazításhoz "a megadott operett-szöveget vagy annak jó magját kell kiteljesíteni", s ez esetben az volt az eredeti librettóban megtalált "jó mag, ősi komédia ötlet", hogy "az orosz nagyherceg (az átdolgozott műben egy angol mágnás, Sir Bazil) nőt akar vásárolni". Békeffy és Kellér változatában tehát Bazil Bazilovics alakult át Ugaranda kormányzójává - elvégre 1952-ben egy orosz, még ha herceg is, nem lehetett nevetség tárgya -, a körötte nyüzsgő trió pedig három tőkéssé, koncessziókra vadászó angol lordokká. Ez jól mutatja az átdolgozás irányát: a társadalmi problematika kiépítését, a "hamis aktualizálás" és a "mai politikai fogalmak visszavetítésével" történő időszerűvé tétel elkerülésével. (Ez adja egyébként az átírt librettó máig tartó népszerűségét is: az ideológiai tompítottság, a politikai jelmondatnak beillő megnyilatkozások hiánya, a rendszer szöveges kiszolgálásának mellőzése.) A mesében rejlő társadalomkritika kiaknázása a megnövelt terjedelmű prózai dialógusokban történt, amelyek átvették egyes zeneszámok szerepét. Rékai Miklós, aki az új librettóhoz igazította a muzsikát, komoly bemetszéseket ejtett a zenei szöveten. Miközben egyes számok más szereplőkhöz kerültek - például Juliette "desszert-dalából" Angela belépője lett, Bazillal énekelt duettjében pedig Fleury vette át a helyét -, jó néhány szám teljesen kimaradt. Az operett 1937-es, zeneileg Lehár által átdolgozott változatát tekintve nem kevesebb, mint hat szám - két szóló, egy duett, két tercett és egy kvintett - tűnt el, a harmadik felvonásból például az összes új zenés rész, és csak rövid reminiszcenciák maradtak. Mivel a zenei átszabás felsértette a darab köré vezérmotívumokból font hálót, és alaposan megrostálta az ensemble számokat - pedig a mű nem kevés részlete egy zenedráma komoly követelményeinek is megfelelő módon elégíti ki a műfaj által megkövetelt slágerközpontúságot-, az Operettszínház produkciója inkább adott lehetőséget egyes színészek "szólózására" (még a kettősökben is), mint a zenei anyag összetettségének érzékeltetésére. A Luxemburg grófja pedig azóta is így, szövegében feljavított, zeneileg azonban csonkított formában él a honi játékhagyományban.

Az előadás két színész pályáján is mérföldkövet jelentett. Honthy Hanna itt lépett abba az új szerepkörbe, amelyet aztán "egész idős korában betöltött, és valóságos diadalutat járt végig vele". A kritikusok körében azonban nem talált osztatlan tetszésre, hogy már-már rokonszenvessé tette az igencsak megkérdőjelezhető viselkedésű és ugyanilyen cselekedetekre buzdító "nagyvilági kerítőnő", Madame Fleury alakját. Ráadásul Feleki Kamill ellopta tőle a show-t egy olyan alakítással, amelyet a színházi évad nagy eseményeként értékelt a kritika. Feleki a felsült vén szerelmes komédiai archetípusát mélyítette el, miközben "a telhetetlen pénzarisztokrácia egyik típusának vérbő szatíráját" is kínálta. De nem a hülye tőkés sztereotípiáját hozta, hanem komplex karaktert teremtett, akiben az agylágyult trotli mellett egyaránt felsejlett a jóságos nagypapa, a mogorva öregúr, a fénykorán túljutott sármőr és a hatalmával visszaélő zsarnok. Nem véletlenül kapott a színész néhány hónap múlva Kossuth-díjat, amelyhez egy másik 1952-es alakítása is hozzájárult: az Állami áruház Glauziusz bácsija. Ugyanezen évben forgott Gertler Viktornak az operettből készült filmje is, Feleki pedig ezzel az alakítással robbant be a magyar filmművészetbe.

A legendás Csárdáskirálynőn kívül egyetlen bemutatója sem bírt olyan tekintélyes hatástörténettel az Operettszínház 1949-1956 közötti korszakának, mint a Luxemburg grófja. Gáspár Margit, Békeffi és Kellér itt találtak rá az átdolgozásnak arra a formájára, amely hatékonyabbnak bizonyult, mint a politikailag sokkal direktebb Gerolsteini nagyhercegnő kortársivá tétele, s alapelvei egy az egyben alkalmazhatók voltak a Csárdáskirálynő esetében. A kritika szerint a szerzőpáros megmutatta, "mit lehet e téren tehetséggel és hozzáértéssel produkálni", az igazgatónő számára pedig nem volt kérdéses, hogy őket bízza meg a Kálmán-mű átigazításával is. Az 1954-ig 278 előadást megért Luxit pedig csak a Csárdáskirálynő tudta "kitúrni" az Operett repertoárjáról, hiszen a szenzációszámba menő új bemutató iránt mutatkozó óriási igény miatt egész egyszerűen kellett neki a hely. A Luxi azonban még két széria erejéig visszatért: 1957 februárjában és 1963 áprilisában. A forradalom által szétzilált 1956/57-es évad-ban ennek felújítása lett az Operettszínház egyetlen bemutatója, hogy újabb 94 előadáson nézőszáma az előző sorozattal együtt megközelítse a négyszázezer főt. A Lehár-mű átigazított verziója utána is töretlenül népszerű maradt, sőt leváltotta az operett korábbi magyar változatát. Az átdolgozott és tegyük hozzá: zeneileg könnyített formájú Luxemburg grófja lett a legnépszerűbb Lehár-operett Magyarországon, lekörözve a Víg özvegyet. Több mint félszáz bemutatót ért meg, nem egy vidéki színház műsorán majd minden évtizedben feltűnt. A Luxi, s benne Fleury és Sir Bazil szerepei "emlékezeti helyeivé" váltak annak az operettstílusnak, amely megszakított folytonossággal ugyan, de hozzákapcsolta a 20. század második felét az elsőhöz, s amely szerepekben (szövegszerűen és színészi megoldásokban) mindmáig eleven maradt Honthy Hanna és Feleki Kamill szelleme.
A Budapesti Operettszínház fenntartója a Magyar Állam, irányító szerve az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI)

X