Állami áruház, 1952

Kiss Gabriella írása

"A témát Barabás Tibor hozta, akinek a bátyja valamelyik áruháznak volt a vezetője, és ott valóban megtörtént az az eset, amiről a darabban szó esik, hogy az angol rádió hatására valamilyen árucikknek hatalmasan fellendült a forgalma. (...) azt hiszem, ez volt az egyetlen aktuális témánk, amit valóban kintről, az életből hoztunk." Így emlékszik vissza Gáspár Margit az 1951/1952-es évadnak arra a bemutatójára, amelynek két tétje volt. Legitimálni tudja-e a Fővárosi Operettszínház a szocialista államhatalom előtt ennek az eredendően "burzsoá" műfajnak a korszerűségét? Sikerül-e rehabilitálni a háború előtti zenés színház sztárjait? A nevetés (szovjetizáltan polgári) színházának támogatottsága ugyanis azon állt vagy bukott, hogy születnek-e "új, mai mondanivalójú, szövegében és zenéjében is a mai szellemet sugárzó operettek", illetve sikerül-e bebizonyítani, hogy Bilicsi Tivadar, Feleki Kamill, Honthy Hanna és Latabár Kálmán nemcsak "hallatlan testi ügyességű táncosok, kiváló énekesek, akrobaták és szemfényvesztők", hanem az új kor új embertípusainak "alkotó emberábrázolói" is.
 
Ezért sem meglepő, hogy az Esti Budapest 1952. július 5-i száma az új kor új konfliktusokkal szembe néző hőseinek szempontjából vizsgálja Bessenyei Ferenc, Somogyi Erzsi és Latabár Kálmán alakítását. Vagyis Barabás Tibor és Gádor Béla Állami Áruház című "zenés vígjátéka" ugyanúgy a szocialista realista esztétika mércéje szerint ítéltetik meg, mint Urbán Ernő Tűzkeresztség és Sándor Kálmán A harag napja című "színműve". Az 1952-es Állami Áruház azonban nemcsak színpadra állította a feketéző reakciósokon is győzedelmeskedő szocialista kereskedelem mítoszát, hanem a Zsdánov, Málenkov és Révai József nevével fémjelzett kultúrpolitika egyik ma is köztünk élő terméke lett.
Ennek egyik oka, hogy az 1952. május 30-án bemutatott "zenés vígjáték" mindenekelőtt Gertler Viktor 1953-ban forgatott kurzusfilmje révén él a színházi emlékezetben. Letöltéseinek száma ma is számottevő, Glauziusz bácsi dalát pedig (Ember lesz az én kis unokám?) még az X generáció is ismeri. A másik oka, hogy Ascher Tamás 1976-ban bemutatott rendezése révén azonban helyet kapott a magyar színháztörténeti kánonban is. Amikor ugyanis a Csiky Gergely Színház színpadán "két bőrkabátos alak vigyázott mozdulatlanul a tartós jókedvre", akkor egy "par excellance szocialista operett" újrajátszása vált a "Kaposvár-jelenség" legendáját éltető "politikai misévé".

Állami Áruház
fotók: MTVA Archívum

De vajon érdekes-e a Gáspár Margit-korszak e velünk élő legendája a 21. század hazai operettjátszása számára? A válasz két szempontból is határozott "igen". Egyfelől nehéz nem észrevenni, hogy a Szőke István, Ács János, Mohácsi János, Alföldi Róbert, Zsótér Sándor, Székely Kriszta nevéhez kötődő rendezői hagyomány többé-kevésbé radikális átíratai "kortárs darabként", mi több: "társadalmi drámaként" értelmezik Kálmán Imre, Szirmai Albert, Kacsóh Pongrác, Fényes Szabolcs, Offenbach klasszikusait. Vagyis a műfajnak arra az iróniájára fókuszálnak, amely az Állami Áruház esetében ideológiai alapon felépített szerelmi konfliktusokban nyilvánul meg. A táncos-komikus - szubrett viszony például megkettőződik: a szakiskoláról visszatérő, frissen kinevezett vezérigazgatóval lojális oldalon Dániel és Klinkó vetélkedik Boriska kegyeiért, az imperialisták által manipulált oldalon pedig a volt reakciós igazgató, Dancs legelteti szemét a mindenkori főnök titkárnőjének, Gizinek a gyönyörű lábán. A féltések és félreértések is ideológiai alapúak és így is rendeződnek. A női konfekcióosztály vezetője csak akkor nyerheti el a férfi konfekcióosztály legjobb eladónőjének kegyét, ha reflektálatlan profit-termelőből öntudatos kommunista eladóvá válik, míg a nagyképű és tudálékos, "estelente Mozartot, Beethovent, Bacchust" dalolgató vetélytársnak esélye sincs a boldogságra. A Népi Demokrácia termelőinek és kereskedőinek illetve a reakciós erőknek az összecsapásával elfoglalt Kocsis és az egyfelől elhanyagolt, másfelől befolyásolható Ilonka kapcsolata is azon múlik, hogy meg tudnak-e változni. A lánynak meg kell tanulnia őszintén bízni a szocialista kereskedelem árufelvásárlási pánikon is győzedelmeskedő erejében, a fiúnak pedig fel kell ismernie a szocialista családmodellben rejlő lehetőségeket: az egyéni vágyak és a tervgazdálkodás érdekei úgy egyeztethetőek össze, ha összeházasodik kolleganőjével, és munkahelyüket otthonnak tekintik. A karrieroperett e szovjetizált változata tehát azért tudja "a szatíra tüzével" kiégetni az életből mindazt, ami "az új társadalommal való bizonyos szembenállásra mutat", mert az "itt és most" aktualitásának érzését erősíti. S a társadalmi realizmust jellemző tipizálásnak ez a módja válik karikatúrává, amikor a Virágos Magyarország (2012) buffó-polgárőre "magyar harcos" belépővel jelenik meg, vagy amikor a Röpülj lelkem (2016) Etelközy Mátyásának színidirektori és parlamenti képviselői pályáját csak a Szent Kenyérbe rejtett dinamit robbanása törheti meg.

Az Állami Áruház modellértékűen mutatta fel, milyen keretek között valósítható meg az operett-szerepkörök aktualizálása és "emberarcúvá" formálása. Petress Zsuzsa azért vált a szocialista primadonnák első számú megformálójává, azért tűnt Ilonka szerepében "igazi embernek", mert "szemétkosárba dobta az operettnaivák émelygős mézeskalács-figuráját és a népszínműveskedő víglányok hazug vidámságát". Az Ilonka édesapját játszó Bilicsi Tivadar képes volt lemondani a "köszönőember" nevű entrée sikeréről, amikor is a színész - például két év múlva Ceciliaként Honthy Hanna - "bejött egy figurában, s a közönség tapsolt, ő bájosan kilépett a figurából, utána azonban visszalépett abba". A szerepkör hagyományos eszközkészletétől volt viszont képtelen eltávolodni Boriska szerepében Rajnay Elli, aki a szubrettek bravúros pajkosságával "kancsalított és csetlett-botlott", illetve Mátrai György, Csák Hugó és Hódossi Judit, akik "Hacsek és Sajó"-stílusban reprodukálták a "kíváncsi" illetve "süket" vevő és a végzet asszonyából lett titkárnő sztereotípiáját.
 


"A dalolva, táncolva tomboló dionüszoszi jókedvet, a féktelen életörömöt" természetesen a "télvíz idején kerti törpét" és "törött porcelánlibát apróléknak" eladó "Latyi" illetve az 1954-ben bemutatott Csárdáskirálynő Bónija (Rátonyi Róbert) és Miskája (Feleki Kamill) garantálta. Ezt igazolja, hogy az előadás legnagyobb sikerét a Színház és Mozi 1952. július 4-i számának reklámértékű óriásfotóján látható zárójelenet aratta, amelyet sem a színpadi szituáció realitása, sem az operett cselekményvezetése nem indokolt - és a filmből is kimaradt. Az Állami Áruház ugyanis azért fejeződik be a nézők előtt le nem játszott kultúrműsorból kimaradt Orrmonológ-paródiával, hogy Dániel eljátszhassa szerepálmát, Cyranót. Latabár Kálmán partnere a vicomte-ot alakító másik táncos komikus, Klinkó (Rátonyi Róbert), aki az első felvonásban A két veréb című dal operaénekeseket imitáló, "finomkodó" előadásmódjával és mesterkélten magas hangjával nevetette meg a közönséget. Ennek a színészetnek az egyik legnagyobbja a kapitalista gazdaságtanon iskolázott, "lelkén is könyökvédőt viselő", "szűk keresztmetszetű", idős könyvelőt játszó Feleki Kamill. Galuzius bácsi dala az Állami Áruház egyetlen örökzölddé vált slágere. A siker annak köszönhető, ahogy "ez a pocakos, alacsony, bájosan infantilis és rendkívül ügyes mozgású színész" az értelmi hangsúlyokat aláhúzva, rámondta-aláénekelte a melódiára az Én kis unokám szövegét. Latabár Kálmán clown színészi eszközkészletét használta fel Dániel kartárs jellemfejlődésének ábrázolására. A nyáron bundát és hócsizmát is a vevőre tukmáló eladó egy női ruhabáb mögül bukkant elő, "az új igazgatóval való vitája közben fel-felugrott a székéről, és kétszer mellé ült, a harmadik alkalommal viszont egy oldalpillantással felmérte, vajon ezúttal jól helyezkedett-e el", és pontosan poentírozta a klasszikus pesti kabaréhumor szójátékait, spät-reakcióit, a szándékos elhallásokat. S leginkább ezek a pillanatokkal igazolták, hogy "a magyar zenés színház a szocialista korszakban működés-, illetve inkább hatásképtelen" lett volna a háború előtti színházi kultúra sztárjai nélkül.
A Budapesti Operettszínház fenntartója a Magyar Állam, irányító szerve az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI)

X